Szamarkand - Vámbéry útjának legkeletibb állomása
Másfél napos tekerést követően érkeztem meg Szamarkandba, ahol azonnal felkerestem a Bahodir nevű homestay szállást. Az Üzbegisztánba érkező turisták java része önmaga szervezi meg utazását és sokan a Bahodirban szállnak meg. Vannak köztük bringások és hátizsákos turisták is. Szóval itt tényleg össze lehet futni minden nemzetség fiaival és gyakran olyanokkal is, akik a Föld másik feléről tartanak nyugatra. Van itt egy fal, amelyen térképek találhatóak és az itt megszállt utazók útvonaltervei, webcímei vagy épp egy gondolat tőlük. Zitáék fotóját is megtaláltam ezen a falon és az én szórólapomat is felragasztottam. A Bahodir belső udvara udvara pedig maga a paradicsom. Nézzétek meg az itt készült videót: http://www.youtube.com/watch?v=cgPRUWrBVU4
Másnap aztán nyakamba vettem a várost. Mivel itt már nem voltak kísérőim, a belépődíjakat elég borsosan számolták fel. Az 1404-ben épült Guri-Amur mauzóleum a Nagy Timur két fiának és két unokájának sírját őrzi. Innen a Shah-i-Zinda nevű helyre mentem át, amit a mauzóleumok utcájának is szokás nevezni. Ezen a temetődombra vezető utcán rengeteg egymáshoz közel épített négyzet alapú sírhely maradt fent, némelyikük kívül belül igen pompázatos és elképesztően részlet gazdag díszítésben. Szamarkand leghíresebb, legjellegzetesebb látványossága pedig a Registan. Három medressa van egymás mellett, kettő egymással szemben, és egy szemközt, a látvány gyönyörű, monumentális, és magával ragadó. Pontosabb leírásukat a karácsonyra megjelenő útikönyvemre hagyom. A Registanba való belépés a legdrágább Szamarkand összes látnivalói közül, de a korrupt biztonsági őröknek köszönhetően 10 dollár alatti áron sikerült bejutnom, ráadásul az egyik őr a minaret ajtaját is megnyitotta előttem, így kimászhattam a torony tetejébe és innen csodálhattam meg a Registant és környékét.
Mivel július 11. délután volt és az üzbég vízumom 48 órán belül a végéhez közeledett, nem maradt más választásom, mint a negyedik alternatíva, azaz busszal megközelíteni a dél-keleten található Sariasiyo határátkelőt. Az egész dologban az zavart a legjobban, hogy eddig a bringán kívül csak egyszer használtam más közlekedési eszközt - a Fekete-tengeren való átkeléshez a hajót. Eltökélt szándékom volt tisztán és becsületesen végigtekerni az expedíciót, ezért az eddigi úton akár hányszor is ajánlották, hogy elvisznek busszal, kocsival vagy kamionnal, mindig nemet mondtam. S most itt vagyok Szamarkandban 40 kilométerre a tádzsik határtól és buszra kell szállnom. Elkeserítő volt a tény, de ez Közép-Ázsia. Itt sajnos nem lehet mindent betervezni és gyakran vannak előre nem látható fejezetei az utazásnak.
Kimentem hát a város széli buszállomásra, ami nem volt más, mint egy parkoló üzletekkel és kenyeret áruló nénikkel. Buszmenetrend nem létezik és a Thaskentből érkező buszok is általában teljesen tele vannak, ezért ezt az utat nem hagyhattam az utolsó 24 órára. Úgy voltam vele, ha nem jön össze az út, akkor visszamegyek a Bahodirba és a vízumom utolsó napján újra próbálkozok. Két óra várakozás után jött egy busz, amelyen épp egy üres ülőhely volt a legutolsó sorban és a bringám is ide került fel a két sor közé.
