Élet Ardebilben, egy iráni nagyvárosban

Iránban az utak az előző országokhoz képest első osztályúak lettek, és szerencsére az emelkedők is sokkal enyhébbek. A meleg viszont a délutáni órákban elviselhetetlen. Kénytelen voltam 3-4 órára leállni minden nap. Ezt az időt viszont soha nem tudtam aktív pihenéssel vagy naplóírással tölteni, mert az irániak pár percen belül felfedeztek maguknak, és soha nem hagytak békét.

Ezért Ardabilben mindenképp egy csendes szállást kerestem két éjszakára. A Shorabil tó partján felfedeztem egy rózsakerttel körbevett csendes kis hotelt. A híradóból felismertek a recepción, így mire fizetésre került volna a sor kétszer is engedtek az árból. Még ezen az estén találkoztam a fiatal diákkal Rezával, aki felajánlotta segítségét a következő napra.

Rezával a könyvtár előtt találkoztam, és internet kávézóba mentünk fotókat feltölteni. A fotófeltöltés azonban a net lassúsága miatt nem ment. Helyette mosodát kerestünk, ahová beadtam minden cuccom tisztításra. Ezt életemben először tettem, de miután itt is engedményt kaptam, nem volt kérdéses. Épp ebédeltünk Rezával, amikor megérkezett az apja autóval és felajánlották, hogy körbevisznek a városon autóval. Nem mondtam nemet. Kocsikázás közben felszedtük Reza édesanyját majd kitettük aerobikra. Igen Iránban már ilyen is van. Este aztán Reza vette át apjától a volánt, mert Ő pedig kézilabdára ment. A városban egyébként őrült a közlekedési morál. A körforgalomba mindig annak van előnye, aki hamarabb betolja a kocsi elejét. Többször volt halálfélelmem és tapostam a padlóba fék híján a hátsó ülésen. A jobb oldalt parkoló autók és taxik ugyanis soha nem néznek tükörbe, és irányjelzés nélkül sorakoznak be a forgalomba. A motorokon nincs tükör és senki nem használ sisakot. Rendszeresen hárman-négyen utaznak egy motoron. Láttam komplett családot motoron ülni. Ez a fajta közlekedési morál egyébként nem csak Ardabilre jellemző, de Irán minden városára. Na ilyen körülmények között vette át a 18 éves Reza a volánt az apjától miután azt kitettük kézilabdázni. Kérdésemre, hogy mióta van jogsija, Reza csak annyit mondott, hogy nincs, de apja megbízik benne, és odaadja neki az autót, ha kell. Nekik egyébként egy Peugeout 405-ös kocsijuk volt, ami minden második családban megtalálható. Nálunk ezt a típust már talán 20 éve nem lehet kapni, de Iránban még elérhető 7000 Dollárért. Másik népszerű autójuk meg a koreai Kia Pride, ami egy szedán pléhdoboz 5000 dollárért. S ha valakinek van kocsija, akkor azt tankolnia is kell. Ez egy olajban gazdag országban úgy működik, hogy minden autó tulajdonos kap egy utalványt, amivel havi 60 liter benzint vehet akciós áron (4000 Riálért). Tehát 1 Euróért 11 liter benzint kap. Az utalványon felül 1 liter benzin ára a duplájára nő, tehát 1 Euróért 6,5 litert kapni. Ez viszont már olyan magas ár nekik, hogy inkább a minden sarkon elérhető CNG-t vagy LPG gázokat tankolják. Panaszkodnak is a magas árak miatt. Amikor az európai 1,5 Euró/literes árat megemlítettem nekik, akkor csak néztek nagyot és nem is hiszem, hogy nagyon felfogták. Ezt kb. annyira nehéz felfogniuk, mint azt, hogy apumat szintén Bujna Zoltánnak hívják. Ezt eddig szinte egy országban sem tudták megemészteni. Különös. És különösek azok a szokásaik is, amiket az autójaikban láttam. Szinte minden újabb 2-3-4 éves autóban meghagyják az üléseken a gyári fóliát, az első szélvédőn azt az A4-es méretű kódos papírt, amivel az autó kigördült a gyárból és az összes ajtón azt a ragasztószalagot, amivel szállítás közben le voltak ragasztva. Azt mondják, ezzel mutatják a többiek felé, hogy nekik új autójuk van. Nekünk európaiaknak ez felfoghatatlan.

Rezával este uszodába mentünk. Ardabil hihetetlen sebességgel épül és terjeszkedik. Mindenfelé új lakónegyedek és utak épülnek. Ezekre a helyekre új sportcentrumokat is építenek. Mi az egyik ilyen uszodába mentünk el. Este aztán a napi program viszonzásaképpen meghívtam Rezát vacsorára.