Már Vámbéry idejében sem volt másképp

Az utolsó grúz napokon két bringás csapattal is találkoztam. Először két angol sráccal futottam össze. Egyikük, Nicholas Indiába készült, de egyetlen vízum sem volt az útlevelében. Miután megmutattam neki az én útlevelemet, akkor csak annyit mondott, hogy irigy a vízumaimra.

A másik csapatot három svájci fiútestvér alkotta. Egyik közülük szintén Távol-Keletre tartott, de vízumai még neki se voltak. Mesélte, hogy a törökországi Trabzonban, ahol eddig simán meg lehetett kapni az iráni vízumot, sorra elutasítottak mindenkit. Szóval az ő útja is eléggé kérdéses volt még.

Mindezek után az jutott eszembe, hogy én mennyivel máskepp álltam hozzá utam tervezéséhez. Nekem kelet-európaiként Bécsbe kellett utaznom, hogy kemény Eurókért vízumot váltsak, de nem sajnáltam rá a három hónapos felkészülési időt és a sok energiát. Ezzel szemben az angoloknak vagy a svájciaknak üzleti kapcsolataik miatt sokkal kevesebb országba kell turista vízumot váltaniuk, és mégis lusták ezt megtenni. Ráadásul szinte minden nap hotelben alszanak, és így sokszor távol maradnak a hétköznapi emberek mindennapjaitól, kultúrájuk megismerésétől. Éppen ebben a hozzáállásban érzem a párhuzamot Vámbéry és köztem. Mindketten egyszerű körülmények között de a lehetőségeinkhez képest a legfelkészültebben utazunk.

Utam vad hegyek között, egy folyó menti kanyonban, végig emelkedve folytatódott. Nem kevés kilométer és szint volt már a lábamban ezért úgy döntöttem nem megyek el a következő faluig. Az út mentén táboroztam le és mivel csillagos volt az ég, sátrat sem állítottam. Ez már a harmadik éjszaka volt, hogy kint aludtam. Hajnal kettőkor viszont arra keltem, hogy fázok. Hőmérőm 0 fokot mutatott és még legalább 5 óra kellett az első napsugarak megjelenéséig. Reggelre a kulacsomban a víz tetején vékony jégréteg képződött. Viszontagságos éjszakát követően tettem meg az utolsó kilométereket a 2150 méteren fekvő grúz-örmény határra.

Az út viszontagságairól egy rövid videó itt: http://youtu.be/xEkHlK1UmmE